Valaki, aki mellett különlegesebbé válnak a napok, és más színben látjuk a világot. Arra ritkábban gondolunk, hogy ugyanígy beleszerethetünk abba az életbe is, amelyet magunknak teremtünk. Nem egy tökéletes életbe. Hanem a sajátunkba.

Ez nem egyetlen nagy pillanatban történik.

Nálam sem úgy kezdődött, hogy egyik reggel felébredtem, és hirtelen mindent szépnek láttam. Sokkal csendesebben történt. Egyszer csak nem akartam továbbrohanni azokon a napokon, amelyekre korábban átmeneti időszakként gondoltam. Nem vártam tovább arra, hogy majd valaki vagy valami teljessé tegye őket.

Elkezdtem észrevenni azt, ami már ott volt. Egy reggeli kávét. Egyedül hazasétálni egy nehéz nap után. A munkát, amelyet szenvedéllyel végezhetek. Az embereket, akikkel jó együtt lenni. A szabadságot, hogy én döntöm el, mivel töltöm meg a saját időmet.

Csak lassan megváltozott az, ahogyan jelen voltam a saját életemben. És egyszer csak feltűnt, hogy már nem várok arra, hogy elkezdődjön. Benne vagyok.

Az egyedüllét és a magány nem ugyanaz.

Könnyű úgy nézni az egyedüllétre, mint két fontos életszakasz közötti váróteremre. Mintha addig nem történne semmi igazán lényeges, amíg nem érkezik meg valaki. Pedig közben telnek az évek. Lehetnének saját reggeleink, nyaraink, utazásaink és apró pillanataink, amelyekből végül összeáll az életünk.

A szerelem sok mindent hozzáadhat ehhez. De nem adhatja vissza azt az időt, amelyet úgy töltöttünk el, hogy közben a várakozás foglalta el az élet helyét.